A Hitler és a Habsburgok a huszadik század nagy háborúinak kevésbé ismert, ám annál izgalmasabb aspektusát mutatja be.
Hogyan és mitől alakult ki Adolf Hitler megszállott gyűlölete a Habsburg-család iránt? Miért fogadott bosszút az eltűnőben lévő birodalom, valamint a halott főherceg és a királyi árvák ellen? A kötetből az is kiderül, hogy mit kellett átélniük azoknak a gyermekeknek, akiknek a vére a nácik szerint túlságosan kék volt, de a Habsburgok szerint mégsem eléggé.
Többek közt ez a dühödt érzelem hajtotta Hitlert a hatalomért vívott harcában is, és ez vezetett a második világháború és a holokauszt tragédiájához. Ferenc Ferdinánd főherceg királyi árvái, a hagyományhű Habsburg Birodalmat megbotránkoztató boldog, de rangon aluli házasság gyümölcsei testesítették meg a szemében mindazt, amit a modernitásban, a huszadik században és az Osztrák–Magyar Monarchia többnemzetiségű, multikulturális birodalmában megvetett. Európa királyi családjai sorsukra hagyták a gyermekeket, kiszolgáltatva őket Hitler bosszúszomjának.
Haragját csak fokozta, hogy a két fiú, Miksa és Ernő felnőve apjuk legnemesebb eszméit követték, és nyíltan felszólaltak a náci párt és annak rasszista ideológiája ellen. Az Anschluss után ők lettek az első osztrákok, akiket a dachaui koncentrációs táborba deportáltak. A család nőtagjai – nővérük, Zsófia és a feleségek – heroikus küzdelembe kezdtek, hogy megmentsék a két herceget, bevetve minden tudásukat, női rafinériájukat, és a Mária Terézia főhercegnőtől eltanult személyes diplomácia eszközeit. Állhatatosságuk, bátorságuk óvta meg családjukat a háború árulással, gyötrelmekkel, éhezéssel teli éveiben, majd a háború utáni traumatikus időkben.
James Longo egy évtizeden át tartó kutatómunka és interjúk hosszú sora révén tárta fel a Habsburg-leszármazottak történetét, Hitler gyűlöletének gyökereit és a családtagok bátor küzdelmét a Führer ellen.

Amikor meghívást kap, hogy tartson előadást az ukrajnai Lvivben, Philippe Sands nemzetközi jogász családja titkos történetének nyomába ered. Eközben egy sor megdöbbentő véletlenre bukkan, melyek arra késztetik, hogy beutazza a fél világot, egészen a nemzetközi jog bölcsőjéig, a nürnbergi per helyszínéig.
A kötet mind a négy főszereplője kötődik valamiképpen Lviv városához. Leon Buchholz az anyai nagyapa, aki Lvivben született, de élete nagy részét Franciaországban élte le, és az 1945 előtt történtekről sosem mesélt az unokájának. A másik három szereplő mindegyike jogász: Raphael Lemkin a népirtás, Hersch Lauterpacht az emberiesség elleni bűntett fogalmának megalkotója, különböző időben ugyan, de mindketten a Lvivi Egyetemen folytattak jogi tanulmányokat, valamint Hans Frank, Adolf Hitler jogtanácsosa, aki a második világháború idején a megszállt lengyel területek főkormányzója volt. Ők négyen sosem találkoztak, de összefonódó élettörténetük fontos kordokumentuma a 20. század európai történelmének.
A Kelet–nyugati utca felejthetetlen keveréke az emlékiratnak és a történelmi detektívregénynek, elmélkedés arról, milyen sérüléseket okoz az emlékezet, a bűn és a bűntudat generációk egész során át.

Philippe Sands (1960) nemzetközi jogász, a University College London professzora. A 2016-ban megjelent Kelet-nyugati utca – A népirtás és az emberiség elleni bűntett fogalmának eredetéről című könyvét 2017-ben az év legjobb tényirodalmi művének választották. A Baillie Gifford Prize for Non-Fiction és a JQ-Wingate Literary Prize nyertese.
A Bős–Nagymaros-perben a Magyarországot képviselő nemzetközi jogászok egyike volt.

Decimus Junius Brutust, Julius Caesar rokonát, korábbi hadvezérét és legközelebbi bizalmasát Octavianus parancsára foglyul ejtik Galliában, ahol fogva tartója fiának, Artixesznek mesél Caesarról. Decimus Brutus szubjektív visszaemlékezéséből ismerhetjük meg Caesar felemelkedését, növekvő hatalmát és személyes varázsát, amellyel nemcsak a legiók hűségét, de a nők rajongását is elnyerte.
Massie történelmi hitelességgel, de emberközeli módon mutatja be Róma egyik legmeghatározóbb és legvitatottabb államférfiját, akinek végzetében Decimus Brutus is kulcsszerepet játszott i. e. 44. március idusán.

Németország és az OsztrákMagyar Monarchia a gyors és kedvező végkimenetel reményével vágott bele az első világháborúba, ám várakozásukban hamar csalódniuk kellett. A hadba lépő Nagy-Britannia lezárta a feléjük vezető tengeri útvonalakat. A központi hatalmakat elvágták a hadianyag- és élelmiszer-szállítmányoktól, csapataikat legyőzték a lényegesen jobban felfegyverzett szövetségesek. Németország és a Monarchia fogva maradt a szövetségesek egyre összébb szoruló acélgyűrűjében.
Alexander Watson lenyűgöző munkája szokatlan módon a központi hatalmak szemszögéből ábrázolja a Nagy Háborút, mely szétforgácsolta a társadalmakat, lerombolta az államokat, és a szenvedés, faji gyűlölködés és erőszak rettenetes örökségét hagyta Kelet-Európára. Az Acélgyűrű az első világháború átfogó újraértékelése, gördülékeny, eleven stílusával felbecsülhetetlen értékű olvasmány.

A történész rendkívüli tehetségére vall, ha jól ismert narratíváknak új értelmezési lehetőséget kínál. Az Acélgyűrű szerzője meggyőzően birtokolja e képességet. Könyve páratlanul értékes művel gazdagítja a korszakról szóló történeti irodalmat.
The Wall Street Journal

Alexander Watson (1979) brit történész, a Londoni Egyetem tanára. Fő kutatási területe Nagy-Britannia és a központi hatalmak az első világháborúban. Elmélyülten tanulmányozza a nemzeti identitás, a kisebbségi integráció és a harckészség kérdését a német és az osztrákmagyar monarchia-beli hadseregben szolgálatot teljesítő lengyel egységeknél 1914 és 1918 között. Az Acélgyűrűt, mely a második könyve, a The Sunday Times 2014-ben az Év történelemkönyvének választotta.

A neves cambridgei történészprofesszor új szemszögből vizsgálja a 20. század első nagy világégését: háborús konfliktusok és részletes eseménytörténet helyett azokra a bonyolult történésekre és viszonyokra összpontosít, amelyek a háborút legkevésbé sem áhító, döntéshelyzetben lévő politikusokat a brutális összecsapáshoz vezették.
Az eseményeket lépésről lépésre izgalmas fordulatokban elénk táró elbeszélésből, amelynek helyszínei többek közt Bécs, Berlin, Szentpétervár, London és Belgrád már már filmszerűen váltakoznak, megtudhatjuk, milyen kölcsönös félreértések, akaratlan jelzések és félelemmé erősödő gyanakvások vezettek ahhoz, hogy a meglévő feszültségekből világháború robbant ki.
Az Alvajárókat a The New York Times Book Review 2013ban az év legjobb 10 könyve közé választotta.

Anne Applebaum A Gulag története után most a vasfüggönyt veszi szemügyre.
1944-ben a Szovjetunió elkezdte a később “népi demokratikus” néven nevezett országok felszabadítását és lerohanását. A világháború végén kiderült, hogy a nyugati hatalmak nem képesek és nem hajlandók szembeszállni a szovjet birodalmi törekvésekkel. Kelet-Európa – ahogy ekkor elnevezték, hogy kevésbé sértse a Nyugat érzékenységét – sorsa megpecsételődött. A Vörös Hadsereg mellett azonnal megjelentek a szovjet titkosrendőrök és a moszkovita kommunista vezetők, és elkezdődött bő féltucat ország megtörése.
Hogyan jutottak hatalomra a kommunisták? Mit vontak azonnal az ellenőrzésük alá, és mit engedtek át ideiglenesen a (majdnem) szabadon választott más pártoknak? Mi történt az egyházzal és a civil társadalommal? Mi itt Közép-Európában – ahogy titokban neveztük magunkat a legsötétebb években is – még emlékszünk. De ha saját hazánk kommunista történelmével tisztában is vagyunk, a többi ország sorsa nagyon is gondolatébresztő lehet.

Anne Applebaum az ideiglenesen megnyílt orosz levéltárakból, az 1989-ben felszabadult országok titkosszolgálati iratanyagából vett ismeretek mellett memoárokat, emékiratokat, történeti kutatásokat dolgoz fel, és személyes beszámolókat, mert sok még élő tanúval sikerült beszélnie.
Ha meg akarjuk érteni, miért alakul annyira nehezen a demokrácia a hajdani csatlósállamokban, íme, itt a könyv, amely megvilágítja.

Anne Applebaum: A Gulag története 2004-ben elnyerte a Pulitzer-díjat.
Applebaum a Yale egyetemen végzett, doktori képzést a London School of Economicsban kapott. A kilencvenes években Varsóban és Londonban élt újságíróként. A The Economist és a The Washington Post rovatvezetője volt. 2010-ben megkapta a Petőfi-díjat a Terror Háza Múzeumban, a díjjal a közép-kelet európai szabadság és demokrácia előmozdítására tett erőfeszítéseket ismerik el. 2013-ban felvette a lengyel állampolgárságot. Férje, Radosław Sikorski a lengyel külügyminiszter.